Ki küzdött, költők hadába lépett,
neve legyen örök, kőbevésett,
nem kardal vívta ki bölcs igazát,
boldogan itta Bacchus poharát.

Hatalmas lehetett máglya tüze,
nagy hamukupac lett üzenete,
belsejében még izzhat a parázs,
néha kicsap onnan lángharapás.

Távolról csak kupac, oly ártatlan,
mellé érve, melege váratlan,
nem nyugszik szemlélő, belekotor,
belobban, mint égő csipkebokor.

Ilyen a költő, kit szenvedély éltet,
olvasóival oly tarkán beszélget,
emlékszem, valaha még gyermek voltam,
lelkesedtem, itt most reményhagyottan.

Itt vagyok e zavarodott világban,
már ki sem ismerem magam vitákban,
olyan mint az a kifordított semmi,
ami valóságban nem fog megjelenni.

Ugye a semmin oly felesleges vita,
mint a vízmeréshez használt szita,
a jót mindig egy burok veszi körül,
ami nem hozzáragasztott, együtt kövül.

Barcs, 2021.