Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Vajon több most a versírás,
mint az egy életen át visszatartott sírás?
Vagy több a festett kép,
mint a lelkem polcain roskadozó,
összegyűlt, meggyűrődőtt
fájószép emlék?
Az életem?

Kiteljesedtem?

Talán most ismert meg a világ,
a barátok, a család.
Talán csak felfigyelt rám,
mert nem látott, hallott,
ha hozzá szóltam. Halk voltam.
Tetteimen átnézett.
Megszokott voltam, átlátszó voltam.

Talán így, kiterítve lelkem,
láthatóbbá vált a láthatatlan.

Aki nem szeretett, meghátrált,
volt, ki megtagadott, szavával vert,
de volt, aki felismert,
átölelt, szívébe zárt.
Ott kiteljesedtem,
mert egyszerre talált otthonra
lelkem és tekintetem.

2024. május 20.