Nap közelben torz üstökös:
csóvája tépett, fénye matt.
Körötte szürke füst köröz –
gúnyból került az égre csak.

Tündöklő csillagok űzik,
látni sem bírják, ha koldul.
Megvetőn, úgy ahogy tűrik,
hisz hozzá képest a Hold: úr.

Elkószált fényekért kapkod,
kölcsönfényt várna a Naptól.
Magának sose kért rangot –
szabadon, büszkén barangol.

Óvatlan szikrát, ha megfog,
boldogan tükrözi vissza,
mert nála épp ez a szempont:
a fényszórás ősi titka.

Megszokta: nem látja senki –
csillagász távcsöve vak rá.
Már képtelen fáklya lenni,
megmaradt fényét eladná.

Kóborol a hideg űrben,
pályáját nem írja képlet.
Hozzá a törvény lett hűtlen –
másokhoz húznak a fények.

2017.02.07. Csorba Tibor