„ Korcsosult, koldus sors kutyája vagyok,
Kivertek, elűztek meleg otthonomból,
Az éhség a társam, és koplaló napok,
Hiába álmodok szép, velős csontokról.
Gazdám a rongyain a fagytól didereg
Velem együtt a nyomorba bugyolálva,
Közösen tűrünk gúnyt, rúgást és hideget,
Összefogtunk már életre és halálra.
Kis testem törődött, a bolhám is sovány,
A kabátom bundám, már folt hátán folt,
Tépett oldalamon kilátszik bordám,
Vonyító dalomat hallgatja telehold.
Én most egy vak koldus korcs kutyája vagyok,
Megfáradt, tört szíve egyedül csak enyém,
Lehoznék néki csillagokat, a Napot,
 Elég létünkhöz az elénk vetett remény.
A szeretet bársonya melegíti testünk,
Hulladék, papír és bűzlő, málló szemét,
Családjaink kivetett árvái lettünk,
De könnyet ont értünk a kihalt, üres ég.
Mert elviseljük az elviselhetetlent,
A forró nyarakat, csikorgó teleket,
Zivatar, a hóvihar semmit sem jelent,
Nem zavar minket ránk fagyó lehelet.
Magamban nem tengek, mert akadt hű társam,
Embert vigasztalok, követek, mint árnyék,
Boldog vagyok véle boldogtalanságban,
A világ sikoltoz, nekünk ez semmiség.”

2018. szept. 17.