Ezerkilencszáznegyvenhat tíz huszonegy
nemsoká Mohamedhez indul el a hegy,
álmok tartják össze a lelket, világot,
meg teknősök, rigók, gyógyító, harkályok,
teremben forognak zsugorodó körök,
nem kaptam semmit, már nem is öröklök,
ki nem mondott szóban hallom a hangokat,
az üres holnapból holnapután fakad,
csendesen fogynak a meleg kézfogások,
a tenyerembe nézve jövőt nem látok,
letörlődik rólam szép leltári számom,
jeltelenné leszek, nem is nagyon bánom,
búvik, kiapad a kis, erdei patak,
felcsörömpöl némán a meredt mozdulat,
magamban minden nap halkan elbúcsúzom,
szúette emlékek poros polcaimon,
nem hívok senkit, senki sem telefonál,
mégis tudom, odakinn most is áll a bál,
ártatlan függőségnek se legyek rabja,
vörös, nádi róka vigyázz az álmomra,
tiszta renddé érik káoszom reggelre,
mintha egyik Isten titokban meglesne,
lehet,  unalmában reám kockát vetett,
dob még pár hatost, a játszma nem befejezett,
csak sodródik hajóm a semmi kék vizén,
vitorlám tépett, raktérben se fa, se szén,
megkövesült bennem az örök makacsság,
pártomból kipusztult a sosem volt tagság,
szerény érdekeim magam képviselem,
milliárd agysejt a média-felületem,
sunyin majd kitöröl minden nyilvántartás,
a megszámozott lét halált osztó kartács,
ezerkilencszáznegyvenhat tíz huszonegy,
Makó, Jeruzsálem, én meg a Mohamed,
a zavart világot tartsák össze álmok,
találkozás híján szelíd búcsúzások.

2018. 04. 21.