Lassabban járok, azért csak célhoz érek,
egyre többet értek, kissé nagyot hallok,
már nem vezérel ösztön, az önös érdek
az érzékek hiába vonnak rám hálót,
szórakozott lettem, már-már felületes,
és romlik a rövidtávú memóriám,
mégis senki előtt se legyen kétséges,
átlátok az aranyból szőtt, lyukas szitán,
csak szemüveggel tudok olvasni, írni,
amit kimondok, és papírlapra vetek,
ne bírálgasson analfabéta senki,
se titkos, nyilvános hatósági szervek,
a vakság, süketség és enyhe sántaság
néha bénít, tévedhetetlen a szellem,
külső romlást szépít a belső szabadság,
így sikerül tovább mennem, és még lennem,
vagy épp csak létezni, mint egy érdes szikla,
melyről lepereg a rágalom, fecsegés,
mert valahol mélyen még bennem a szikra,
melytől fényárban úszik a sötét egész,
ál- és téveszme, szólam nem manipulál,
a mocsár, az ingovány jó ismerősöm,
laza talajon is lábam biztosan áll,
míg az emberséget szívemben megőrzöm,
őszinte mondatot, szót rég nem hallottam,
majd ha az okos anyaggal eggyé válok
kiterítve, mereven valahol holtan,
halkan csengnek körbe a bizonyosságok.
2017. 01. 19.