Kihalt az utca már,
a Nap is alászáll –
csend van a házak között.
Csak egy zaj hangzik fel
monoton ütemmel
a mély, nyugodt csend fölött:
kalapács hangja cseng,
ütések súlya zeng
egy ház falai mögött.

Kovácsműhely áll ott,
honnan a hang szállott –
a múltnak egy emléke
minden jellemzővel:
kohóval, üllővel,
s tűznek sárgás fénye
árnyékol a falon,
olajos tárgyakon
a vaskohóban égve.

Lendül a kalapács,
odasújt a kovács,
s az üllőről szikra száll.
Lapul az izzó vas,
az ütés hatalmas,
mit adott a széles váll.
És izzadságcseppek
hullanak, peregnek –
a kovács is fáradt már.

Kezei nehezek,
szemei fénylenek
a napi fáradtságtól.
Kinéz az utcára,
az esti világba,
s közben az izzó vasból
remekmű született
a nagy üllő felett.
Most az ajtó halkan szól:

a kovácsné lép be,
s az urához lépve
vacsorához hívja őt.
Arcán a szeretet
fénye foglal helyet,
s ahogy áll ura előtt,
annak fáradtsága
megenyhül, s ott hagyva
a meleg, fényes üllőt

bezárja műhelyét.
Átöleli nejét,
s egymást mélyen szeretve
ballagnak a házba.
S a műhely magára
hagyva végre csendbe’
alszik, szunnyad mélyen
az altató éjben
fáradtságát pihenve…

Szank, 1974. 01.24. Csorba Tibor