(Egy képzeletbeli este Krúdyval)

Itt ülök az asztalodnál,
köztünk közel 100 év
csak úgy elszaladt.
Kint az égi neszben
már az éj selyme simogat,
és selymes szénahegyekről
álmodnak odakint a lovak.
A borospohár az asztalon
szomjasan magába roskadott.
Mesét hallgatna ő is legott,
olyan igazi búsmagyart,
amibe belefacsarodik
az a keserű szív,
Mert a magyar mindig kesereg,
de a szíve az hatalmas.
Az égig ér, vagy azon is túl.

Borgőz párába csuklik
az este, és elmédben
új mesék vajúdnak.
A hajnal már az ablakon kopog,
az arcokon a bőr is aszott,
és a könnyű nők ölében
régi édes pillanatok.
Mesélj öreg, te jó magyar,
Szindbádról vagy könnyű nőkről,
vagy az elcseszett világról,
hisz azt oly jól ismered.
Egyedül maradtál te is, bölcs öreg,
és már rég nem koptatod
az óbudai macskaköveket,
de ők még őrzik az emlékedet.

Önnön valóságodban éltél,
néha kicsit elveszetten.
De csak reménylenéd, hogy
figyelt rád odafent az Isten,
és megrekedtél valahol
az időnek ezen a szegletén.
De csak a test megy el,
a gondolat örökkön él.
Az utókor vajon felejt,
vagy emlékezik,
és méltó helyére kerül
a megérdemelt pillanat?
Hisz oly ritkán születnek
igaz elmék a Nap alatt.
De hidd el, lesz, kik nem felejtenek,
emléked örökkön megmarad,
azt a jó Isten áldja meg.