A Nap kora reggeli szokásos sétáját tette meg éppen, a belváros szűk utcáinak árkai között, belesve itt-ott a szűk udvarokba, gangokra, amikor valami szokatlant vett észre. Fénye most nem verődött vissza az egyik körfolyosó félreeső, mindig kicsit poros ablakából, hanem tárva-nyitva hívogatta befelé.   
   A Nap nem tudott ellenállni a csábításnak. Legszebb fénysugarait kötötte csokorba és küldte, hogy a titkot felderítse. A napfény körbejárt az öreg szobában, ezüstre és aranyra festette a kopott falakat, vörös szőnyeget terített a padló repedéseire, átragyogott a kőedényben nyújtózkodó faágak elszáradt őszi lombján, és meglátta az asztalra dobott ragyogó fehér függönyt. Kényeskedve megfürdött a csipkék illatos tisztaságban, majd mielőtt távozott, még vetett magára egy szelíd pillantást az ódon szekrényajtó halvány tükrében, és amilyen halkan jött, olyan csendesen távozott.
   Amikor Aranka néni a következő pillanatban belépett a szobába, kezében a kislétrával, hogy függönyét visszategye a helyére, beleszippantott a levegőbe, és elmosolyodott.
   - Mintha a tavasz járt volna itt – gondolta, és elmerengve simogatta meg a csipkefüggöny virágait.