Fekszem az ágyon. Nem az én ágyam. Orromban valami különös, kámforos illat kavarog. Néha érzem, ahogy egészen eltölt, majd elillan. Gyűlölöm ezt a szagot. Mozdulnék. Emelném a fejem, de nem tudom. Halk csörömpölést hallok, egészen közelről. Beleborzongok. Érzem, ahogy körülöttem valaki járkál, pakolgat valamit ide-oda, majd halkan, egészen nyugtató hangon megszólal.
- Mindjárt jönnek a doktor urak és kezdünk. Csendben fekszem tovább, nem válaszolok. Kavarognak a gondolataim. A kisfiamra gondolok, ma nem ment oviba. Elképzelem, ahogy ül az édesanyja ölében, és csöndesen sírdogál. Már hat éves. Kezdi érteni a világot. Soha nem voltam távol tőle még egyetlen egy éjszakára sem. Biztosan nagyon fél, és nem akarja ezt az egészet. Én sem akarom.
   Szinte hallom, ahogyan az anyukája suttogja neki: "Minden rendben lesz, nem kell félni." Ordítanám, hogy szeretlek kisfiam, de nem jön ki hang a torkomon. Nagyon félek. Majd egy huncut mosolyú, szöszke tündért látok magam előtt, ahogy szaporán szedi aprócska lépteit előttem. Egy babát szorongat. Néha meg-megáll, hatalmas puszit nyom a baba fejére, majd fut tovább. Csalogat, kergetőzzünk. Ő a kislányom. Nemsokára két éves.
   El sem hiszem, hogy repül az idő. Fel akarok ülni, követni akarom, de nem tudok megmozdulni. Alattam hideg az ágy, remegek. Lépteket hallok, és beszélgetést. Két férfi közelít. Szeretném kinyitni a szemeimet, de nem bírom. Nyílik az ajtó, a léptek elhalkulnak, majd csönd lesz. Nyomasztó magányosságot érzek, nem akarok itt lenni. Le szeretnék ugrani erről az ágyról és rohanni. Mindegy merre, csak el innen.
   Úgy érzem magam, mintha valaki bezárt volna a saját testembe. Nem látok. Bármennyire is erőltetem a szemeimet, nem tudom kinyitni. A két férfi újra beszélgetni kezd. Latin szavakat mondanak, meg százalékokat. Semmit sem értek. Egyre jobban remegek. Egy nő is belép a terembe. Megfogja a karom, és beszélni kezd. Kicsit alább hagy a remegésem. Ismerős a hang.
- Egy szúrást fog érezni, addig a doktor urak előkészülnek. - Szótlanul tűröm, ahogy a hölgy valamit befecskendez a szemeimbe. Majd az egyik férfi kér valamit tőle, de nem értem, mit jelent. - Blumenthal speculumot kérem Katika behelyezni.
- Rendben, doktor úr. - Hideget érzek a szemgolyómon, majd fájdalmat. Iszonyatos fájdalmat. Ordítok, markolom a jéghideg ágy szélét, és könyörgök, hogy hagyják abba, de senki sem hallgat rám.
- Folyjon az érzéstelenítő folyamatosan - adja ki az utasítást az egyik orvos. - Markolom az ágyat, és érzem, ahogy a fájdalom és a félelem verejtéket csalogat elő a tenyeremből.
- Katika, töröljön. Vérzik. Semmit nem látok. - Én sem... - nyöszörgöm, és érzem ahogy a forró vér csorog a halántékom felé. Nem tudom, mióta tarthat már ez a borzalom, csak azt érzem, ahogy a hangok távolodnak..., egyre messzebb lesznek, majd hirtelen csend vesz körül. Békés, nyugtató, földöntúli csend. - Elájultam...
   Egy folyosón lépkedek. Valami fehér lepedőbe vagyok becsavarva. Itt-ott egy-egy vércsepp sejlik fel az ócska szöveten. Nem tudom, kinek a vére. Nem friss, régóta az anyagban lehet már. A folyosó végén férfiak és nők sorakoznak. Ugyanolyan lepedőbe vannak bebugyolálva, mint én. Várakoznak. Ahogy közelítek feléjük, hallok egy-egy halkan sírdogáló nőt, mások imádkoznak. Békét érzek, és beállok a sorba. Néha kinyílik az előttünk lévő ajtó, és aki soron következik eltűnik mögötte. Nem tudom, mi lehet a másik oldalon, de nem érzek félelmet. Lassan haladunk. Mindig csak befelé mennek, ki még senki sem jött. Én hálát érzek, hogy itt nem fáj semmim, megszabadultam az orvosoktól.
   Lágy cirógatást érzek a homlokomon. Kellemes, gyönyörű hang beszél hozzám. - Ébredj, Kedvesem! A feleségem az. Nem bírom kinyitni a szemeimet. Fáradt vagyok. Puha ágyban fekszem, de nem az én ágyam. Újra az orromba csap az undorító kámforos illat... Beleborzongok.
- Haza akarok menni. - Ordítom. Hallom, ahogy a feleségem fuldoklik a könnyeitől. Nem szeretem, ha szomorú.
- Nem lehet. Ma még nem. - Nem bírom kinyitni a szemeimet. Haza akarok menni.
- Valamit el kell mondanom neked - mondta remegő hangon. - Beszéltem az orvosokkal.
- Mit csináltak velem? - Nyugodj meg. Most erősnek kell lenned. Nagyon erősnek. Azt mondták, mindent megpróbáltak, de nagyon nagy volt a sérülés. Nem tudták megmenteni a szemeidet.
- Ez nem igaz. - Üvöltöttem bele a kórterembe. - Haza akarok menni. Vigyél haza, ez csak egy rossz álom. Furcsa remegést éreztem. A kedvesem hangja egyre halkabb lett, majd csend vett körül. Hatalmas csend... Kinyílt az ajtó, és én beléptem. Bent két férfi és egy nő ült. Az egyik férfi egy halom papírt szorongatott a kezében. Néha felpillantott rám, de zavartan hamar lehajtotta a fejét. A másik férfi sorolni kezdte a lehetőségeket. Nem értettem semmit. Egyre furcsább szavakat mondott, mintha nem is emberi nyelven beszélt volna hozzám. Behunytam a szemeimet, és zuhanni kezdtem...
   Halk gyerekzsivaj szűrődött be a csukott szobaajtón. Göndör kacajok ébresztettek fel. Megnyugodtam, csak egy rossz álom volt, amibe belecsöppentem. Lassan nyílt az ajtó, és beszaladtak kergetőzve a gyermekeim.
- Apa, apa! - kiáltották felváltva. - Hol vagytok? Ne bújócskázzatok már. Gyertek ide, hadd nézzelek benneteket.
- De hiszen itt vagyunk apa. Nem bújtunk el. - Suttogta a kisfiam. Zokogni kezdtem. Nem látomás, nem rossz álom. Ez a valóság. Megvakultam. Hónapokba telt, mire megtanultam a szívemmel nézni a gyermekeimet. De ezer év is kevés lesz elfogadni azt, hogy soha többé nem fogom látni az arcukat.

TM