Látomásom volt az éjjel, jött felém anyám,
kezét nyújtotta felém, és mosolygott rám
Hosszú útra hívott , ahol a fák égig érnek,
hol a lombkoronák egészen össze érnek.
Hallgattuk a madarakat, ahogyan csiripelnek,
egészen lassan múltak el ezek a percek,
virágokból koszorút fontál hosszú hajamba,
pótolni akartad, mi nem történt meg soha.
Nem szóltál hozzám, csak sétáltunk némán,
egészen ki a fényig, az erdőnek árnyékán.
Hirtelen az út végénél elengedted kezem,
oly jó volt látni megkönnyebbült lelked.
Intettél és mosolyogtál még egy utolsót,
s bezártad magad után gyorsan az átjárót.
Csendesen üldögéltem az ágyam szélén,
tudtam , hogy szeretsz a szíved mélyén .
