Az erdő mélyén most a fény is másképpen törik,
a nap sugarai tehetetlenül csúsznak el a jéggé fagyott ágakon.
Ebben a néma, fehér katedrálisban történt a különös találkozásom.
Éppen ott, ahol a völgy összeszorul, és a fenyők sötét válla összeér, megállt a levegő.

Találkoztam vele az erdőn,
szembejött egy hűvös, hideg szellőn.

Nem a földön járt, inkább a fagyott levegő hullámain úszott felém.
A Hótündér tekintete olyan tiszta volt, mint a hegyi forrás, ami még a legmélyebb télben is mer dacolni a jéggel.
Amikor mellém ért, a szellő, melyen érkezett, megrezzentette kabátom gallérját,
és bőrömbe harapott a tél édes-fanyar illata, a fenyőgyanta és a tiszta levegő keveréke.

Arca egy csontfehér porcelán és a hajnali pír különös elegye volt.
Ahogy rám nézett, éreztem, hogy a szívverésem is átveszi az erdő ritmusát,
lassú lett és mély, mint az alvó medvék álma.
Nem volt bennem félelem, csak az a fajta ámulat, amit az ember akkor érez,
amikor egy pillanatra fellebben a fátyol a világ rejtett csodáiról.

Egyetlen ujjával megérintett egy mellettem lévő ágat, és az azonnal jégkristály ruhát öltött,
melynek ezer apró éle prizmaként szórta szét a kevéske fényt.
Aztán, ahogy jött, úgy is távozott, beleolvadt a kavargó hópelyhek fehér sűrűjébe,
maga mögött hagyva a csendet és a tudatot,
hogy a tél nem is csak egy évszak, hanem egy élő, lélegző varázslat.

TM