Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.

Néha megmutatja magát
nekem a szerelem,
hogy aztán itt hagyjon,
a mennybe menjen,
és az élet
folyton próbára tegyen,
és a magány
egyre szorosabban öleljen.

Szótlanul remeg érted a lelkem,
szótlanul élem át fájdalmad, félelmed,
hangtalanul tűröm,
ahogy játszik velünk az élet.

2024. május 9.