A lélek nem a testben lakik,
csak átsuhan rajta halkan,
akár a falevelet érintő szél,
vagy egy lágy hang a dalban.

Ősi, mint a csillagok fénye,
időtlen, nem kér, nem siet,
csupán figyel benned türelmesen,
míg végre meghallod, mit keres.

Néha fájdalomként szól hozzád,
vagy csendként körbeölel,
hogy könnyként gördüljön végig,
míg mindenre emlékezel.

Nem téved el, hogyha fordulsz,
ha neked túl hangos a világ,
de amikor egy pillanatra visszalépsz,
ő ott van, hogy vigyázzon rád.

A lélek nem egy rossz történet,
nem pusztán test és múló idő,
hanem valami tiszta,
örök fényből szőtt belső erő.

Nem kívül vár rád a válasz,
nem bújik meg más szavában,
csakis a csend lélegzetében,
a szíved egyik kis zugában.

Fájó sebek emléke, ha rezdül,
üres falakon halk visszhang,
már nem fáj úgy, mint egykor,
pusztán tovaszalad, ha felvillant.

Majd, amikor nem keresed,
de hagyod, hogy történjen,
akkor nyílik meg az a kapu,
régóta némán őrzött csöndjében.

Mert a lélek nem törik össze,
míg átformálódik létedben,
mint kő a vízben évek alatt,
szelíddé válik lényedben.

Egyszer úgyis megérted mélyen,
nem voltál soha elveszett,
csak úton voltál önmagadhoz,
ez a te végtelen történeted.

TM