Ködbe burkolózik reggelre a táj,
mint selyemfátyol, mi lelkemre telepszik,
egy elhagyott fészekben, halk siratódal csendül,
az ágon a felkelő napban még gazdája melegszik.

Olyan, mint egy hervadó, őszi rózsa, mi valamire vár,
aztán egy pillanat, s már fekete pontként az égen
csak egy lélekdarab, mi tovaszáll.

A nyárnak szép lassan, s csendesen vége,
eljön a természet szívébe a béke,
eltűnik a fecskék szerelemből szőtt nyári égi tánca,
az ősz szürke hideg falán már csak szíved titkos románca.

A nyári fények, s a remények tovaszállnak a fecskékkel,
mint egy halott léglélek,
mint levegőben lengő kincs,
tovatűnik, egy pillanat, s már nyoma sincs.

Szívünkben megmarad az égen táncoló, tisztafényű szárnyuk,
bennünk pedig lelkünk titkos vágya, ahogy az új nyarat várjuk.

Majd a télben, mikor kint már minden ezüst-fehérben,
s látod, ahogy a sápadt fényben, ablakodon nyílik a jégvirág,
miközben odakint kővé dermedt a világ.

Lelki szemeiddel majd látod,
ahogy a csodás fecskéket visszavárod,
valahol a távolban, ott a messzi égen,
szárnyak libbennek, mint nyáron régen.

Lassan tavasz jön majd, s érzed szívedben,
a remény melege is újra él,
aztán eljő egy új nyár, s vele együtt lassan a fény is,
mint azok a gyönyörű fecskék,
szíved egére mind-mind hűségesen hazatér.

TM