Sötét az út, benne mélyen járok,
csillagfény sincs, csak árny-rákok.
Az idő súlya föntről rám borul,
s benne minden reményem elszorul.

A szívem kong, csak üres harang,
Nincs többé mar giling-galang
Az álom rég a semmibe szállt,
s csak kín maradt, mi rám talált.

A múlt, mint törött tükör, áll,
szilánkja éget, véremnél fáj.
A jövő nem ígér újabb napot,
csak árnyban nyögő rút holnapot.

Az élet színpada kifáradt régen,
a szereplők eltűntek a messzeségben.
A függöny lassan széjjelszakadt,
s a síri csendben nem tapsolnak.

Az éj sötétje rám borul,
a testem lassan magába hull.
A vég közel, a halál hívogat,
ölébe zár, s lágy csókot ad.

Ott vár reám a semmi csendje,
hol nincs világ, se reggel, se este.
Az élet füst volt, semmi más,
s a sír az egyetlen megváltás.

S a halál szól: „Ne félj, enyém vagy,
Békéd végre megnyugodhat.
Elveszem terhed, sírásod, jajod,
s a csendben örök álmod vagyok..”

TM