A háromlevelű lóhere a város betonjai között élt testvéreivel. Szépen növögetett, a fűnyíró már nagyon régen látogatta meg ezt a területet. Ennek mindannyian örültek, mert tapasztalatból tudták, rövidebbek lesznek, ha a motorzúgás felhangzik. Virágot sem tudnak nevelni, és utána sok-sok idő, mire erőre kapnak. Vígan nézegetett ezen a reggelen, amikor egy kislány guggolt a pázsit között rejtőző lóherecsalád mellé. Keresünk négylevelű lóherét, jelentette ki határozottan. A kis lóhere mosolygott magában, ez nem lesz egyszerű feladat, hiszen jelenleg nem él közöttük ilyen testvér. Az emberek szerencsét tulajdonítanak neki, talán azért, mert olyan ritkán növekszik ilyen kis növény. Elég sok idő telt el, a kislány kezdte elveszíteni lelkesedését, szomorúan simította arrébb a levélkéket. A kis háromlevelű kezdte megsajnálni, gondolta segít neki. Felső levélkéjét, vékonyan megtörte, szív alakú repedést okozott levelén és próbálta felhívni magára a figyelmet. Nyújtózkodott, lengedezett, bár a szél nem segített, mert máshol járt. A többiek kérték ne tegye, mert bizony itt kell hagynia őket, ha elhiszi a kislány, hogy igazi négylevelű. De már nem volt mit tenni, bizony a kislány boldogan tépte ki a háromlevelűt, aki szinte elszédült a hirtelen lendülettől. A kék színű szem alaposan megcsodálta és rájött, hogy csak látszatra volt négylevelű. Mégis szeretettel kis kezébe fogta, óvatosan, nehogy megsérüljön, amíg hazaér vele. Otthon egy könyv lapjaiba rejtette pár napra, a kis lóhere szép formában, szárazan tartósítva kezdte meg új életét.
   Kapott egy meleg bevonással levegőmentes ruhácskát, és a kislány könyvéből szemlélhette új otthonát.

TM