Az alkonyat, lassan, vérző sebként ereszkedik a lövészárkok fekete, mély torkába. A sár és a reménytelenség fanyar szagában, ahol a csend is csak a következő robbanás előszobája, egy sápadt arcú fiú nézi a holdat, ami olyan messze van, mint az otthon. A csillagok ezüsttűként szúrják fel az eget, de a földön, a drótkerítések dermedt ujjai között csak a halál hideg lehelete táncol. Itt minden perc egy eltévedt golyó, minden sóhaj egy elnyomott segélykiáltás.
   A front egy sebzett szív, aminek minden dobbanása egy elvesztett lélek utolsó sóhajtása. A lövészárkok labirintusában, ahol a fák is csak megcsonkított emlékek, a tekintetek üresen merednek a semmibe. A bajtársak szavai széthulló falakként dőlnek a sárba, és a remény utolsó szikrája is kialszik a fagyos éjszakában. A halál nem egy ellenség, hanem egy árnyék, ami csendben követ, és a lelkeket porrá zúzza, amivel megtelik a levegő. Itt minden nap egy újabb vég, minden éjszaka egy névtelen sír. Itt, ahol a lövészárkok, s a sápadt tekintetek mélyén a halál les reád, miközben az emberiség legnagyobb szégyene dúl fel családokat, s tesz tönkre életeket.
   Itt élsz Te is, sajnos ez a Világ. Ember, csak ringatod magad abban, hogy nem a Te hibád!

TM