Amikor a remény kopogtatott...
   Karácsony volt. December 24-e. Ott álltam a konyhában, és csak néztem az üres hűtőt. Akkoriban még egy tízéves kislány és a férjem volt mellettem. Talán soha életemben nem éreztem magam annyira elveszettnek és gyengének, mint azon a napon.
   Nem volt kitől segítséget kérnünk. A szüleink is messze éltek tőlünk, körülbelül nyolcszáz kilométerre. Egyedül voltunk. Csak reménykedni tudtam. Reménykedtem a Jóistenben, hogy valahogy megsegít bennünket, és túléljük ezt az ünnepet.
   Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy van egy fél kakasom, amit még az édesapámtól kaptam, amikor utoljára nála jártunk. Hirtelen tudtam, hogy legalább egy kis húslevest és pörköltet tudok főzni belőle.
   De sütemény?
   Arra nem volt alapanyagunk.
   Elkönyveltem magamban, hogy akkor idén nem lesz sütemény. Szegény kislányom… Talán ő is megérti majd egyszer, hogy most nehéz az életünk, de egyszer jobb lesz. A torkomat szorította a sírás. Próbáltam erős maradni, miközben egyre csak azt ismételgettem magamban:
   – Egyszer mi is utolérjük magunkat. Egyszer túl leszünk ezeken a szűkös éveken.
   Ekkor megszólalt a csengő.
   Kinyitottam az ajtót, és ott állt előttem egy volt kolléganőm, kezében egy hatalmas tányér vegyes süteménnyel.
   – Szia! Ne haragudj, hogy megzavartalak, de gondoltam, beugrom, és hozok nektek egy kis süteményt.
   Csak álltam ott, és alig tudtam megszólalni. Mintha a Jóisten válaszolt volna a gondolataimra. Megoldódott. Lett vacsoránk és lett süteményünk is.
   Másnap, karácsony első napján elmentünk a templomba. Annyi pénzünk sem volt, hogy egy százforintost a perselybe dobjunk. Szomorúan álltunk ott. Próbáltunk úgy helyezkedni, hogy senki ne lássa, amikor elmegy előttünk a persely. Nem akartuk, hogy szégyenkeznünk kelljen. Nagy szomorúsággal indultunk hazafelé. Útközben csak kértem a Jóistent, hogy segítsen rajtunk valahogy.
   Egyszer csak megcsörrent a férjem telefonja.
   – Baj van, gyorsan menjen! – mondták neki. – Valakinél kilyukadt a radiátor, és meg kellene csinálni.
   December 25-én. A férjem elindult. Én pedig akkor értettem meg igazán:
   Mindig van remény. Csak hinni kell benne. Néha akkor érkezik a segítség, amikor már azt hisszük, nincs tovább. És talán éppen akkor kopogtat a remény az ajtón, amikor a legkevésbé számítunk rá. 

TM