Lassan majd térdre rogy a nyár, s lehajtja fejét az ősz előtt. A Nap is már elcsigázott vándorként araszol az égen, s csak aranyló könnyeit hullajtja a sárguló fák koronájára. A fák is lehajtják fejüket, mint meggyötört öregek, némán várva, hogy a szél faggatózó ujjai végigsimítsák ráncos kérgüket. A levelek utolsó táncukat járják a szélben, keringőznek a még langyos légben, mielőtt örök álomra szenderülnek a föld hűs ölében.
     A mező is halkan feladta küzdelmét. Régi dicsőségének halvány emléke már csak a száraz kórók csendes suttogásában él tovább. A sárguló fű lassan elhalva, magába zárja a napsugarak utolsó melegét, hogy álmodhasson a tavasz zöld, élettel teli hajnaláról. Az egész táj elcsendesül, magába fordul, s a természet lassú búcsút int önmagának.
     Könnyes szemmel az őszre nézve, hulló levelükkel még egy utolsót intenek a fák is, mielőtt majd a tél fehér takarója alá bújva, a nyári emlékektől csendesen zokogva megpihennek.

TM