Ha megóvod önmagad lényegét,
nem lesz gondtalan és könnyű a lét,
a szavad, a hangod pusztába vész,
veszélyes itt a szabad gondolat,
középszerűség selyme fojtogat,
megtartva magadat nem sokra mész.
Éber éjszakák mélyáramlata,
nincs toll se füzet, sehol egy mappa,
gurul velem az éj ágyútalpon,
valami suttog, és biztat halkan,
Úr vagyok e jégbirodalomban,
már nem adom egykönnyen a skalpom.
Hőségben lehűt, és óv pincemély,
nem ostromol már a női szeszély,
élem, tűröm börtönöm világát,
éveket morzsolok egyben külön,
ami hátra van, már végigülöm,
nem falhatnak fel a falánk sáskák.
Lehet, hogy mindig csak erre vágytam
merülve szegényes szabadságban,
hol nem zavarnak mértékegységek,
ágyat bontani, majd újra vetni,
rejtő szín alatt ne lásson senki,
köd-fényűzésben, pompában éljek
Magamból nemzettem új életet,
melyből csak hálátlanság született,
néha reszketek, és megvonaglok,
ha élni akarsz, a szíved tépd ki,
vagy kitépi helyetted valaki,
hogy elfelejtsed apai rangod.
Neveti rongyod, szaggatja ruhád
a korlátoltság, a kicsinyes vád,
rád telepedik az emberselejt,
nem simulsz bele a környezetbe,
saját ritmusod a szíved verte,
a Teremtő szívós, hős Őssejtje.
2019. 04. 01.