A költészet világnapján, állok az idő partján, ahol a múlt hullámai csendesen mossák gondolataim. Tollam nem eszköz, inkább vékony kapocs, mivel átlépek a feledés ködbe vesző szakadékai felett, s melyen át megidézem azokat, akik előttem már beleszőtték szívverésüket a rímekbe.
A költészet számomra olyan, mint a lélek üvegfúvása, a forró, formátlan fájdalomból és örömből törékeny, mégis örök kelyhet próbálok formálni, melyben talán megmarad a pillanat fénye. Mikor írok, a tinta nem fekete folyadék papíromon, hanem visszhangzó suttogás egy ódon könyvtár mélyéről, ahol a tengerek zúgása keveredik Radnóti sorsszerű csöndjével.
Úgy tekintek a fehér lapra, mint egy hófödte mezőre, melyen elődeim már lábnyomokat hagytak. Én csak követem ezeket a nyomokat, miközben saját utat török a szavak sűrűjében.
A letűnt korok költői nem halottak, ők a csillagaink az éjszakai égbolton. Távoliak, talán már nem is léteznek, de fényük mégis ideér, és mutatja utunk.
Minden egyes sor egy izzó vas, mit a szenvedély üllőjén formálok sorokká, hogy a fém hideg ridegsége helyett a lélek melegét árassza.
"A vers az emberi lélek legtisztább párlata, olyan ablak, melyen át nem kifelé nézünk a világra, hanem befelé, a mindenség szívébe."
Ma, mikor a világ zakatoló gépként rohan az ismeretlenbe, én megállok egy pillanatra. Lehajtom fejem a régiek lábaihoz, és hagyom, hogy a rímek és metaforák szárnyas lovai elrepítsenek oda, ahol a nyelv még szentély, és minden leírt betű egy gyertyaláng a sötétség ellen.
Így írok én, a szavak koldusa és királya, emlékezve arra, hogy a költészet nem mesterség, hanem a világmindenség lélegzetvétele, amit nekünk, halandó de még élő költőknek kell formába öntenünk.