Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Lejár a munkaidőm (Pályázat)

János
János képe

Történik napjainkban, egy fogorvosi rendelőben.
Szereplők: Orvos
Beteg, Szomorú Jenő
Mancika

Szín: (A helyiség közepén egy nagy karosszék, tőle jobbra két íróasztal. Balról mosdóedény. A nagy íróasztalon orvosi táska, 2 db fogó, 1 kalapács.)

Orvos: (kezet mos, amint törli a kezét, közben odaszól Mancinak) - Legyen szíves, nézze meg Mancika, van-e még valaki és sürgősen hívja be!
Manci: (felkel az asztaltól, kinéz az ajtón, észreveszi, hogy a beteg el akar menni, hirtelen rászól)
- Kérjük a következő beteget! Egy pillanat, ne tessék már elmenni, ne féljen úgy, tessék befáradni!
Szomorú: (bemegy, álla fel van kötve egy kendővel úgy, hogy a fejetetején egy hatalmas masni van.) - Kezét csókolom. Jó napot kívánok!
Orvos: - Jó napot! Tessék kérem, mi a panasza?
Szomorú: - A panaszom? Huhú, az rengeteg van. Először is: megint nem nyertem a lottón. Másodszor:kikapott a kedvenc csapatom. Harmadszor: összevesztem a feleségemmel, negyedszer, és nem utolsósorban: Fáj a fogam!
Orvos: (ingerülten rászól) - Ne hülyéskedjen, kérem, ez nem cirkusz és megkérem, hogy gyorsabban mozogjon, mert még ma nem is ebédeltem. Üljön le ide a székre!
Szomorú: - Mit sürget? Ez nem lóverseny, hogy a maga szavaival éljek nem cirkusz. Egyébként még én sem ettem. Jaj, de éhes vagyok!
Orvos: - Na jól van, sok a szöveg. Foglaljon helyet!
Szomorú: (sóhajt) - Nagyon szépen köszönöm. (leül)
Orvos: (odamegy Szomorúhoz) - Nyissa ki a száját, de előbb vegye le ezt a kendőt a fejéről! (türelmetlen) utána mondja: Ááá!
Szomorú: (1-2 percig bogozza a kendőt, míg végre ki tudja oldani) - Jaj! (rádobja az orvos vállára) Ó, pardon, bocsánat!
Orvos: - Nem tesz semmit! Ááá! Nyissa ki a száját! Nagyobbra! Ááá!
Szomorú: - Bééé!
Manci:  (hangosan nevet)
Orvos:   - Most mondja meg, hogy miért mondott bét? Kérem ne vicceljen!
Szomorú: (sóhajtva, félig sírva) - Szegény mamám szokta volt mondani: Fiam! Aki át mond, az mondjon bét is. Mivel a professzor úr nem mondott bét, muszáj volt nekem mondani, már megbocsásson!
Orvos: (ráordít) - Ne humorizáljon! Egyébként nem vagyok professzor, csak egyszerű orvos!
Szomorú: Ha így kiabál a betegeire a tanár úr, garantálom, illetve kezeskedem érte, hogy nem lesz az!
Manci: (szeretne nevetni, de nem mer, így inkább köhög)
Szomorú: Kuc, kuc!
Orvos: - Na, így nem megyünk semmire. Kérem, diktálja be az adatait az asszisztensnőnek! (sóhajt, majd kezet mos)
Manci: (eddig a golyóstollával firkált egy papírra, gyorsan összetépi, majd Szomorúhoz fordul)
- Neve, foglalkozása?
Szomorú: (szomorú hangon) - Szomorú Jenő, műszaki előadó, drága asszimilációs nővérke!
Orvos: (nagyot néz, majd nevetni kezd)
Manci: - Anyja neve?
Szomorú: (vidáman) - Vígh Erzsébet, drága aszpirines kisasszony! 
Orvos: - No, Mancika! Így még nem szólította senki!
Szomorú: - Végtelenül boldog vagyok, hogy én lehetek az első! Mancika! Istenem, milyen szép név! Megboldogult anyósomat is így hívták. Tegnapelőtt volt a temetése. Nem volt kint a temetőben, Mancika, illetve nővérke?
Manci: - Bocsásson meg, nem. Nem járok temetésre. Egyébként, részvétem! (kezet fognak)
Szomorú: - Köszönöm. No, majd a legközelebbi anyósom temetésére, eljön.
Manci: (elfelejti a szomorú esetet, ráförmed Szomorúra) - Hol született, mikor, hol dolgozik, stb. stb.? Gyorsan szíveskedjék végre bediktálni az adatait! Mindig mást beszél.
Szomorú: (először megijed, majd sértődötten előrántja az igazolványát és odaadja Mancinak). - Tessék! Írja ki belőle, ami szükséges, az ember feje nem káptalan, hogy ennyi marhaságot a fejébe tartson!
Orvos: - Na, melyik foga fáj? Árulja el már végre! Alsó, felső?
Szomorú: (hirtelen rávágja) - Király, ász! Ne tessék a fogaimat emlegetni, mert mindjárt fájnak! Jaj, a fogam! (a szívéhez kap)
Orvos. (egyre jobban tetszik neki Szomorú) - Nem is tudtam, hogy egyes pácienseimnek a szívüknél van a foguk.
Szomorú: - Hja, kérem! Nekem vándorfogaim vannak, ha be vagyok pácolva, ha nem.
Mancika: (hangosan nevet)
Orvos: - Ne játssza meg nekem itt, a hülyét!
Szomorú: - Mit csináljak, ha az okosat nem tudom megjátszani!
Orvos: - Üljön le, kihúzzuk a fogát! Vagy már nem fáj?
Szomorú: (leül és hallgat, várja, hogy mi lesz)
Mancika: (a nagy fogót hozza, odaadja az orvosnak) - Tessék, doktor úr!  (őnála egy kisebb van, és egy kalapács)
Szomorú: (még csak most veszi észre, hogy ki akarják húzni a fogát, felugrik) - Jaj, segítség! Agyon akarnak ütni! Ki akarják tépni a szívemet!
Orvos: - Mit csinál? Ne bohóckodjon, üljön vissza! Hiszen magának vándorfogai vannak, és azt ki kell operálni!
Szomorú: - Majd kioperálom magát úgy, hogy körbevándorolja ezt a mészárszéket!
Mancika: - Nyugodjon már meg! Egy perc az egész. Nem fog fájni!
Orvos: - Ennyire félni. Mondja, volt maga katona?
Szomorú: (egy kicsit megenyhül) - Persze, hogy voltam. 3 évig. Én voltam az első katona a hadseregben, bizony. Majdnem egy évet töltöttem a fogdában, nagyon szerettek!
Orvos: (gúnyosan) - Azt el tudom képzelni.
Mancika: - Hát ez jó volt!
Orvos: - Na, én megyek. Magának nincs semmi baja, most már látom. Különben is már régen lejárt a munkaidőm. Viszontlátásra!
Szomorú: - Jaj nekem! Drága, aranyos doktor úr! Várjon még öt percet! (közben az órájára néz)
Orvos: - Miért?
Szomorú: - Hát csak azért, mert öt perc múlva vége az én munkaidőmnek is, és elmegyünk együtt. Hiszen olyan jól elbeszélgettünk (mindhárman nevetnek)

Rovatok: 
PÁLYÁZATOK