Lelkeket láttam, bolyongtak a mában,
a temetői út nehéz porában.
Köd ült már a fákon, az est leszállt,
neveket hordott odaát,
hallottam a szél szavát.

Mécsesek égtek a sírok kövén,
mint apró kis csillagok az éjszaka ölén.
Mindegyik lángban egy élet derengett,
egy arc, amelyet szívünk sohasem feledett.

Csend volt a földön, nem szólt a határ,
ott, hol múlt s jelen egymásra talál.
Kövek alatt megpihent az idő,
felettük ott reszketett, ki ide kijő.
Az emlékezés szállt, mint őszi falevél,
mely lehull, de a földről az égig beszél.

Láttam egy anyát, vagy csak emlékét,
kezében őrizte gyermeke létét.
Láttam egy apát az esti homályban,
mintha még egyszer hazatérne a nyárban.

Hallottam hangokat.
Rég elhalt szavakat,
ott megbújva a szélben,
őszi lombú fa alatt.

Egy régi nevetés átsuhant a ködön,
s egy könnycsepp megállt szemem sarkában, de szívemben öröm.
Itt vannak, éreztem, kik bár elmentek, mégis maradtak,
mint csillagok, mik nappal eltűnnek,
de éjjel lelkünk egén haladnak.

Nem látjuk őket, de érezzük fényük,
és bennünk dobban tovább emlékük.
Az idő nem gyógyít, csak megtanít várni,
megtanít csendben a hiányhoz kézenfogva állni.

Mert amit egyszer a szeretet kötött össze,
azt nem választja szét sem föld,
sem ég,
az együtt marad örökre.

A halál nem tud mindent elvenni,
nem tud egy embert csak emlékké temetni.
A test lehullhat, mint ősszel falevél,
de mi szeretet volt, az a szívben örökre tovább zenél.

Ott él egy mosolyban, egy régi hangban,
egy ismerős illatban, egy mozdulatban.
Ott él az ünnepben, az üres percekben,
s ott él minden pillanatban már életedben.

Ma gyertyát gyújtunk.
Legyen egy kis fény,
mikor túl nagy köröttünk az éj.

Legyen egy kis láng, mely halkan azt mondja, itt vagyok, s szeretlek, hogy elmentem, ne bánd.
Nem múltam el, bennem is él, mi egyszer szép volt.
Nézd, ott fenn most is Neked ragyogok, mint csillagos égbolt.

Lelkeket láttam, bolyongtak a mában,
a temetői út nehéz porában.
S ahogy remegtek a gyertyák a szélben,
mind ott voltak köröttem, s éltek még, esküszöm, érzem.

Gondoltam, mikor majd egyszer az én gyertyám is ég,
talán én is visszanézek még.
Talán e ködös, novemberi tájon
egy ismerős lélek vár majd rám is a homályon.

Akkor sem lesz szükség másra,
hogy szeretteim megöleljem,
s szívemhez szorítsam oda.
Nem kell majd hozzá különös csoda,
elég lesz emlékem, s szeretetem pora.

TM