Lelkem kell, hát nem adom!
Várj még résnyire nyithatom
De a szó, a vers tiéd
Azt viszi lelkem eléd
Lépteim lassulnak
Szavaim halkulnak
A szívem a régi
Lelkem zokog, ha bánat éri

Bánat a szenvedő gyermek láttán
Jön a tél, hideg lesz vackán
Kísér egy ártatlan szempár
Könny, s félelem, pár éve múlt már
Vajon merre jár, milyen út várt rá?
Eljutott e messzire, vagy nincs semmije
Csak kinyújtott anyai sovány kéz
S most is nélkülözéssel szembe néz

Megy a szenvedés országútján
A NINCS ül a gyermek vállán
S a felnőtteknek nincs szíve
Nem érti ő, miért kell vezekelnie
Igen fáj a lelkem ezért a gyermekért
S a többi bajba jutottakért
Most is látom bánatos tekintetet
Nincs lelke, aki ilyet elfeled!
S én sem tudtam rajta segíteni!
Csak arcáról könnyet letörölni
S kis öröm mosolyt csalni!
Neki szép játéka sem volt talán
Néha volt jó falat asztalán!

Igen fáj a lelkem, ezért, s a többiért
Sorakozik a sok miért,miért?
Miért kell így lennie?
Miért kell a gyermekeknek szenvednie?
Mikor velünk lehetne a szent Béke!
Béke és nyugalom, s kenyér az asztalon!
Hisz az anyaföldünk megtermi mindenét
S nekünk nem kell a nagyvilág!
Hazánk eltarthatná minden fiát!
Hazánk, te hű anya, vagy mostoha?
Ne kelljen gyermekeidnek vándorolnia!
Fogd szorosan gyermekeid kezét!
Ne széledjenek a nagyvilágba szét!

Lelkem kell, hát még nem adom!
Még sok amit el kell mondanom!
Kevés az igaz szó, nagy a fájdalom!
Lépteim lassulnak, szavaim halkulnak
De a verssel fájdalmatok a világba kiáltom!

2O14.1O.16.Mosonmagyaróvár.