Tallián Tamás bécsi barátomnak

Hogy sokáig álljon Bécsnek büszke vára,
Drótkerítést húztunk a déli határra,
De ki véd meg minket megrontott magunktól,
A rezet is kilopjuk harangjainkból.
Ezüst az étkészlet, Arany a Korona,
Tart az Úri muri, Sándor a palota,
Kertemben matatva keresek szavakat,
Este vetek ágyat versnek, mondatoknak.
Meszes a gerinc, és lelassul a ritmus,
Ezer éve tart az önpusztító ritmus,
Cinkos kézfogás, hűbéri láncolat,
Csörgő Csulik járják féktelen táncukat.
Jöhetnek rendszerek, fehér, akár a vörös,
A hasznos önvédelem leginkább körkörös,
Politika buzdít, néha bizony uszít,
Faragunk is ezért bodzafából csúzlit.   
Nagylelkű nálunk a mindenkori kormány,
Tanúskodhat róla pár felkoncolt Koppány,
Sorsunk szorítja nehéz, rozsdás vaspánt,
De lelkünk ragyog, mint ön csiszolta gyémánt.
Istennek kell írnom e húsz szerény sorom,
Nem tudnak olvasni lenn, a szegény soron,
Vér, veríték, könny hull a kizsarolt földért,
Itt-ott terem benne azért makacs gyökér.
Hát, sokáig álljon Bécsnek büszke vára,
Ne legyen gondotok törökre, tatárra.
Némán meghallgatnak a túlpart hegyek,
Reggel a kertembe újra kibicegek,  
Az istenek mostanság lezserek lettek,
Ezért Néked címzem verses levelemet.

Fonyód, 2017. 07. 17.