Szőnyeget terít az ősz a fák alá,
pompás, tarka szőnyeget.
Az elmúlás szelleme őgyeleg
a köd lepte kert bánatában:
hangtalan hullik özvegyi fátyla rá.
Csupaszodnak az ágak.
Akár egy elnyújtott hosszú vasárnap –
amikor oly kívánatos a halál -,
a mélabús élet keresgél:
végül majd mely módjára talál?

Minden levél búcsú a nyártól,
a színekben néma szenvedély –
barna, vörös és sárga vádol
egy szőke asszonyt, ki elhagyta
a tájat, s az csókot már többé nem remél.
A fák meztelen, vézna testtel a fagyok
leheletére várnak megadóan.
Felettük hideg fényű csillagok,
mint a tél égi szikrái lesnek:
a levelek lent mozdulni mi restek,
s a szőnyeg hogy tűnik el majd a hóban.

 2017.10.23.  Csorba Tibor