Hol éjjel fátyol lebben,
s csillagok szórt fénye rebben,
osonnak lágyan, nesztelen
lidércek a halvány éjjelen.

Nincs földi léptüknek nyoma,
csak ha csillagport hint lábukhoz
a holdfény ezüst lova.

Titkos suttogásuk hallatszik a széllel,
mikor eljönnek hozzám minden éjjel.

Szárnyuk nincs,
de mégis szállnak,
álmok szélén halkan járnak.

Elveszett vágyak, régi mesék,
a csillagok közt lebegnek már szerteszét.

Egy-egy szikra hull alá léptükben,
s bennem emlékek ébrednek
hozzám megtértükben.

Nem bántanak,
csak emlékeztetnek arra,
ami elmúlt, de bennünk rejtezik,
s álmainkat ők meg is fejthetik.

Rejtélyesek, mint az éjszakák,
csillagporon osonnak is majd tovább.

Mikor a hajnal felragyog,
s a csillagfény lassan elhagyott,
a lidércek is eltűntek halkan,
de emlékük szívemben,
hogy visszatérhessenek hozzám,
szép gondosan betakartam.

TM