Délután volt, Ivett nyolcéves kislányát kereste a lakásban. Már hosszú volt a csönd, és ez feltűnt neki. A szobájában már nézte, az udvaron sem találta. Hangosan szólította.
- Kicsim, hol vagy? Lujzaaa! Hahóó! Hová bújtál? - De nem jött válasz. A kis kertkapu nyitva volt, pedig határozottan emlékezett, hogy bezárta. Nagy aggodalom lett úrrá rajta, hisz annak a másik kapuja az utcára nyílt, és az is nyitva volt. Ivett rohant vissza a lakásba, azonnal hívta a férjét és a rendőrséget. Felvették a kislány adatait, fotót kértek róla, és azonnal a keresésére indultak. Ivett és férje csúnyán összeveszett.
 - Hol voltál? Mit csináltál? Hogy nem vetted észre? - Ivett meg sem mert szólalni. Nagy csönd ereszkedett kettőjük közé.
   Ivett férjét Noelnek hívták. Elég karizmatikus ember volt. Imádta a kislányát. Ő volt a kis hercegnője. Aznap este összeszedte barátait és elindult velük ő is keresni. Már majdnem minden zegzugát bejárták a városnak. De a kis Lujzának nyoma sem volt. Mintha a föld nyelte volna el. Már csak egy helyen nem voltak. A város széli erdőben.
   Ivetthez közben családtagok érkeztek, akik próbálták a lelket tartani benne. Hisz ilyenkor a legrosszabb jut az eszébe mindenkinek. A rendőrséggel folyamatos kapcsolatban voltak. Közben a férje is felhívta. 
- Nem megyek haza, ne várj meg. Az erdőben éjszakázom. - mondta nyomatékosan. Ivett nézett maga elé, jó lett volna, ha férje mellette van legalább éjszaka, hisz a sötétben a keresés is nehezebb. A családtagok nem merték egyedül hagyni, vele virrasztottak. Közben férje a barátaival egyre bentebb ment az erdőbe, de még semmi nyomot nem talált. A rendőrök az erdő másik végéből kezdték a keresést.
- Lujzaaa! Lujzaaa! - kiabálták együttesen. De nem jött válasz. Már hajnalodott, mindenki nagyon fáradt volt, így hazamentek kicsit pihenni, erőt gyűjteni a további kereséshez. Alighogy hazaértek, vihar kerekedett. Ez csak még nagyobb aggodalomra adott okot. Közben már a hírekben is bemondták a kislány eltűnését. Ivett zokogásban tört ki.
   Egyszer csak neszeket hallottak az egyik nem használt szobából. Nyikorgó szekrény hangjára lettek figyelmesek. Azt hitték, betörő, így óvatosan indult el mindenki a szoba felé. Ahogy benyitottak a szobába, a szekrényajtó hirtelen megmozdult, egy mosolygós szempár kukucskált ki belőle.
- Anya! Apa! - kiabálta Lujza feléjük.
   Nem értette, mi ez a sokadalom náluk. Hisz ő csak játszott, elbújt. De közben elaludt a szekrényben, és ő mélyen alvó kislány volt. Nem észlelt a lakásban zajló dolgokból semmit. A szoba is kiesett mindenki látóköréből. Odaszaladt a szüleihez, akik hatalmas öleléssel vették körbe. Könnyes szemüket most nem tudták előtte elrejteni.
- Miért sírtok? - kérdezte.
   De nem jött válasz. Csönd volt. Csak ölelték, és ölelték gyermeküket.

TM