Szonett

Eszembe jutnak a régvolt májusok,
mikor a szerelmed és forró tested
a tavasszal karöltve fűtött, hevített,
ha elhagysz, tudtam, megfagyok, meghalok.

Értelme sem volt, és nem is volt rá ok,
dermesztett haragod, féltékenységed,
rettegtem attól, elvesztelek Téged,
de éreztem, érted küzdeni fogok.

Elállt a szavam, elnémult az ajkam,
és mégis helyt álltam abban a harcban,
civódást követte megbocsátás, kegy.

Mert mindig megenyhül a májusi fagy,
szikrázó haragod egyszer alább hagy,
a nyári vágyban felolvadt jéghegyed.