Az öreg a sarokban ült, poharán megcsillant a fény,
halkan beszélni kezdett, kint leszállt az éj.
Nyelve botladozott, kereste a szavakat,
életéről, munkájáról, hogyan ásott aranyat.

Csatában a golyók, tengeren a viharok,
néha alig érteni, magában mit motyog.
Páran hallgatják, ismerik már,
figyelik, amit mond, neki mi fáj.

A csillagok fényénél, tábortűz mellett,
egyedül voltam, semmi nem kellett,
nem volt jó hozzám a nagybetűs élet,
erőm elhagyott, vártam a véget.

Koccintottam sokszor a rám váró halállal,
bármennyire akartam, mégsem vitt magával,
dolgom van még mindig, tudom, és azt érzem,
bár, hogy hol, és mi az, hiába kérdem.

Elmerengett, felhajtotta italát,
asztalra borulva aludta ki mámorát,
nem tudom, hol járthatott álmában,
de mosoly bujkált a szája sarkában.

Felébredve ücsörgött, így várta a zárórát,
még egyszer megtöltette kiürült poharát,
lassan halványultak a csillagok,
végül elhagyták őt az éjszakai démonok.

TM