Jámbor barátom, a való ellenkező,
zúdul az információ, bármily balga,
a világ baját egy rafinált, kis véső
otrombán az agyamba, csontomba marja.
Az űrön átsiklok, a szemem meg nem áll,
nincs olyan műszer, amely megmutatná, hogy
csillagot, napot lelkem mi módon talál,
elzárva, süketen ködökön átlátok.
Ablakom alatt mély, búgó galamb-harang,
a dúcokon, kéményen új gólyafészkek,
rövid életünk egy, nagy halálos kaland,
így magunkkal töltjük be az ürességet.
 A végső rezzenés, legnagyobb mind között
küldözgeti hozzám az előőrseit,
 kirittyentem magam, fessen felöltözöm,
rendben lesz, miden az utolsó gombokig.
De addig az életem nem ingerszegény,
gyümölcsét bújtatja a zöld meggyfa levél,
hiába tanyázok a világ peremén,
mégis velem komázik ittasan a szél.
A fűnyíró zümmögés oratórium,
friss ritmust kopog egy kivénhedt fakopács,
nincs se menny, se pokol, se purgatórium,
a szellemnek nem árt a bilincs, vagy a rács.

 Szinesek képeim, jöhet a szürkület,
kínozhat köszvényem, akár érszűkület,
átrendezem az öreg könyvszekrényemet,
éjem csendjében gazdag gondolatszüret,
holnap reggel majd kakukkszóra ébredek.

2021. 05. 02.