Szonett

Ősz fejem langy teleket havaz Neked,
szilánk, ököl arcomat nem roncsolta,
de ráncos szándék szólt bele sorsomba,
az öröklét éhe megöregített.

A szökevény, szemfüles élet helyett
vigasztal, ha kezed lágyan ölel ma,
meleged ontod kopottas szobromra
és gyújtok magamban hálamécseket.

Még jönnek az évek, páran még jönnek,
ne adjuk magunk a közös közönynek,
könny csak hadd csorogjon az én arcomon.

Láss most erősnek még e gyengeségben
is, olvasd versem magányos estéken,
melyben szépséged híven magasztalom.