Ha ledőlök egy fűcsomó a párnám,
a szellő párával lágyan betakar,
már régóta csak a magányom vár rám,
a viharokból kifacsart zivatar.
Zsombék, ligetek nekem mégis drágák.
a föld itt terméketlen, fekete tőzeg,
kemény nők öleltek, nem úri dámák,
mint a mennyből nekem szánt kis előleg.
A szomszédom egy öreg nádi-farkas,
négyszáz év után most hazaköltözött,
tavamban már csak alig van pár fogas,
sovány hab kotyog öreg kövek között.
Lételemem a fény, felhők és vizek,
bennem vibrálnak és halkan csobognak,
embernek hiszek, de inkább nem hiszek,
nincs már értéke a kimondott szónak.
Dombok karéjában e csodás katlan,
fűcsomó a párnám, ha majd ledőlök,
e szépség enyém elvitathatatlan,
magam őrködök az elmúlás fölött.
Bár e világ szinte csontig lekopaszt,
tudom, elindultak felém a fagyok,
de itt kapom meg az utolsó vigaszt,
ha eddig vártam, most már itt maradok.

2014. 08. 27.