Már vonatra szállt…
Mezei István

Éjféli vonatra szállt megváltva jegyét,
Bár láthatatlan, tölgyek és jegenyék
Mélyen a földig hajolnak előtte,
Útja nem vezet semmilyen jövőbe,
Nincs megálló, állomás, nincs megtorpanás
Benne, csak elmúlhatatlan elmúlás.

Az utolsó alkony árnyéka kalapján
Arcát takarja, tőle a Nap is halvány
Kis csillag lesz, ha felszáll a vonatra,
Áttetsző csontkeze az őszi avarba
Téved, miután a peronra kilép,
Kedvenc játéka, a lét vagy nemlét.

Nézi a fülkék kivert, vak ablakát,
Semmivé foszlanak énekek, csodák,
Tudja magáról, ő az örök törvény,
Hiába, beadvány, könnyes kérvény,
Ha úgy tartja kedve, indul és felszáll,
Makacs és szeszélyes, mint egy király.

Kihűlt helyén majd újra fűzfák nőnek,
Hiába ura holtaknak, élőknek,
Hozzák, viszik végtelen szerelvények,
Csattog a váltó alatta, gyászének
A himnusza, nem pihen reggel, se éjjel,
Teszi a dolgát szorgos közönyével.

Ha minden elfogy, nem lesz, mit pusztítson,
Felmorzsolja őt is a tétlen iszony.

2018. szept. 2.