Március idusa nem egy dátum a naptárunkban, hanem a magyar lélek örök tavasza, amikor a történelem deres földjéből egyszerre bújt ki a szabadság hóvirága a forradalom bátor eszméjével.
   1848 tavasza olyan volt, mint gátat átszakító folyam, a feszültség, mi évtizedekig gyűlt a néma mederben, egyetlen nap alatt vált elsöprő erejű áradattá. Pest utcáin a szavak nem egyszerűen elhangoztak, hanem kovászként emelték meg a nemzet önbecsülését. A Pilvax füstös zugaiban meggyújtott szikrák nem pusztító tüzek voltak, inkább világító fáklyák, amelyek megmutatták az utat a sötét bizonytalanságból a méltóság felé.
   Most, mikor kitűzzük szívünk fölé a nemzeti színű szalagot, egy apró horgonyt vetünk a múltba. A piros nem csupán a vér, hanem az élet lüktető ritmusa, a fehér a becsület tiszta vászna, a zöld pedig a remény sarjadó vetése. Ez a kis selyemrózsa ilyenkor mellkasunkon egy dobbanó pajzs, amely védi azt az eszmét, hogy embernek lenni csak szabadon érdemes.
   Bár az ágyúk zaja már régen elült, és a márciusi ifjak alakja a történelemkönyvek aranyozott lapjaira költözött, szellemük ma is egy láthatatlan biztos iránytű. A szabadság ugyanis nem egy befejezett épület, hanem egy kert, amelyet minden nemzedéknek újra meg kell művelni, kiirtva belőle a közönynek gyomjait, és folyamatosan öntözni a közös akarat vizével, hogy virágot bonthasson.
   Ma, amikor megállunk az emlékművek előtt, ne csak a múltat sirassuk vagy ünnepeljük. Érezzük meg a márciusi szélben azt az ősi fuvallatot, amely képes reményt hozni a legnehezebb időkben is, és emlékeztet minket, hogy a magyar nemzet nem a porba hullott láncszemek, hanem az összefonódott kezek ereje.

TM