Némán lépkedett, rögös útját járta,
lába vitte, szíve vezette tova,
mosolyát már régen magába zárta,
lépte határozott, s mégis tétova.

Egy padhoz sietett, párja sírjához,
kezében kis virág, szemében könnyek,
ó, mily rég hozzászokott a síráshoz,
ahogy az emlékek visszaköszönnek.

Két kezét lágyan a fejfán nyugtatja,
majd lassan, révedve elmosolyodik,
negyven gyönyörű év, nem tagadhatja,
elmúlt... s neki lassan bealkonyodik.

De nem, mégsem... majd lassan mesélni kezd,
s közben kezét a síron pihenteti.
Kedvesem! Szívem téged el nem ereszt,
és emlékedet csendben őrizgeti.

Nehéz egyedül, ugye megbocsátod,
páromra leltem, gyengéd a szerelmünk,
két öreg felfedez egy új világot,
és ezt az érzést már nem kell szégyellnünk.

Rátaláltam, a sorsunk összeforrott,
kéz a kézben járjuk rövidke utunk,
s a remény, mely oly régen szertefoszlott,
feléledt, és lett késői májusunk. 

Most ősz van, kedvesem, ugye megérted,
hogy szívembe újra tavasz költözött,
s hangod, ahogy visszacseng, ahogy kérted,
szívemből a bánat vele kiszökött.

Kandalló mellett, meleg takaróval
melengetjük egymást és emlékezünk,
szállunk az idővel, a múlandóval,
míg a végállomáshoz elérkezünk.

2016. szeptember 17.