Megszólsz, szemem nem ép, s nem látok jól,
és nem várok semmit a holnaptól,
bár legjobb barátaim mind vakok,
de hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Megszólsz, mert járni, sajnos, nem tudok,
s csak kerekesszékkel boldogulok,
tudom, lassan, végül elsorvadok...
de hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Megszólsz, mert Down-kór, miben szenvedek,
pedig tudod, erről nem tehetek,
szemem, ha rám mosolyogsz, lásd, ragyog,
mert hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Megszólsz, mert nem érted meg beszédem,
s furcsán nézed hallókészülékem,
jelbeszéd az, amivel tárgyalok,
de hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Megszólsz és megvetsz, szerelmem meleg,
rám sütöd a bélyeget: hm, ez beteg, 
lelkem, bár saját neműért ragyog,
de hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Ez előítélet! Mért nem érted,
lehetne akár ő is testvéred,
halld meg kérő szavát, segíts még ma,
mert mindenki másképp, de egyforma.

2016. szeptember 20.