Őrzöm magamban a színeket, fényeket,
messze a kikelet.
Odakinn a köd gomolyog, mint bennem múlt,
a világ lehalkult.
Elszenderül , álmos ilyenkor a remény,
a föld ,a  sors kemény.
Nem ittam ki még a keserű poharat,
pár kortyom megmaradt.
Némán, orvul sorvad már az agyér,
az ember semmit ér. 
Didereg a deres fű, zörög a faág,
rám hűl a szabadság.
Virágágyak helyett szűk konyhák és szobák,
hol vagytok violák.
Nekem tartoznak, vagy az adós én vagyok,
plusszok, minuszok.
Muzsikálnak formák, balzsamos illatok,
jó, hogy visszajárhatok.
Decemberem csöndje, nekem selymes zene,
Isten üzenete.
Rab lelkemben az ég nyitott, indigókék,
véges végtelenség.
Ma nem tölti ki a kiürült keretet
cselekvő szeretet.
Nincs konfrontálódás, kerülöm a zsivajt,
álmom segít, Freud.
Évszakok színpadán leszalad a függöny,
taps helyett, fagyott könny.
A nappalt, az estét túlélni úgy lehet,
ha az akol meleg.
Most még hízik, dagad telem hideg teste,
a kikelet messze.   

2016. december  4.