Gátlásaim rabláncait 
széttörni képtelen vagyok,
boldogtalanul múlnak a napok.
Nem szólok, zavartan hallgatok, 
közben  iszonyú  magányos  vagyok.
Kár minden szóért, kár a könnyekért,
átnézel rajtam nap mint nap. Miért? 
Csak mert sokkal nagyobb hévvel égsz
Te már senkitől, semmitől se félsz?
Tudom apró porszem vagyok csupán,
utolsó  hang egy néma  zongorán.
Kiapadt forrás elszáradt virág
kin átgázol az egész világ.
Nézz  rám  még  egyszer 
emelj fel a porból,
ragadj  ki  ebből 
az elátkozott 
korból, 
vegyél karodba 
ringass csendesen,
ölelj magadhoz újra Kedvesem.