Ajánlom azoknak, akik várják a telet.
Csend van bent.
Hátborzongató, szívet,
életet rémítő csend.
Sűrűsödik az ember vére.
Didergő jégvirágok, ablak
széléről néznek a jeges télbe:
vallatják a hulló fagyott ködöt--
a szél fagyott vadlován röhög.
Az óra haságban, mint fáradt szú
perceg az idő. Fölöttem elunja magát
a csend, és szöszölve beoson
megfagyott könyveim közé.
Fázik a gondolat benne, és szomorú
faggyal érkezik melléje a bú.
Padló hidegén árnyékom figyelem,
mozdulatában
remeg a lélek, és a türelem.
Itt igazán az időt kell kivárni
--lesni hűlő szívvel a napot.
A fehér halál mezsgyéjén járni
nem egyszerű emberi dolog--
senki nem kérdi tőlem, még
csak a ma sem, hogy vagyok?
begubódzott vágyakkal
bíbelődnek a gondolatok.
Jégfal tükrébe bámul a szekrény--
csendben néz,
vagy a megfagyott csendbe néz?
Elvetemedett faajtóra
telepszik a csöndes magány.
Belőle is nyüszít a szomorúság,
s a medvebőr szőrös felén
melegről álmodik a vágy.
A vértelen homlok sárgás szögletén
már kőkemény
a ránc. A fázós kép a falon,
zöldbe részegült nyárról álmodik, mint én.
Álmatlanul e hajnalon bámulom
a negyvennél megakadt higany szálát--
a néma társat, aki most
mindent néz, mindent lát,
átfagyasztotta kívül, belül e kisszobát.
Whitehorse, Kanada, 1970. december, 20,
