Rám zárta ajtaját a magány,
Itt benn se hang, se szó nem hallatik,
Tűzkorongként kel fel a nap,
Ablakomon át sugárzik.

Szívem ablakát becsukta,
Néha-néha kedves szó kinyitja,
Csendben törnek rám a gondolatok,
Úgy fáj, magam vagyok.

Pedig életemben volt öröm, boldogság,
Gyermek kacaj, vidám társaság,
Házunk előtt magasra nőtt fák,
A múlt örömét eltakarják.

Bús magányomból, ha néha kitekintek,
Eszébe jutok még valakinek,
Öröm simogatja meg szívemet,
Mégsem hiába éltem le életemet.

Így járunk mi hetven év felettiek,
A sors ránk varrja a magányt,
Lelkünk csendben elmerül,
Sötét éj halkan borul ránk.

2020.09.16.Mosonmagyaróvár.