Megremegett a festő keze,
ahogy a víztükröt festette,
vagy a szél borzolt fodrokat,
lett így a táj mosódott tükre.
Színeiben az őszi tájnak,
gyönyörködök szótlanul,
magányomban elmélázok,
míg lábam tovább bandukol.
Míg a tavat körbe járom,
oldódik már magányom,
mert a hattyú, és jómagam,
ő tollasan, kabát rajtam.
Csodás szép ez a környezet,
bánatom, hogy nem oszthatom,
sem már ővele, sem most veled,
ő már nincs, rád meg haragszom.
Míg nekem valami tetszik és szép,
arra te fanyalogva, unottan nézel,
hisz látod, a természet csodás alkotó,
ilyet alkotni ember, nem tud kézzel.
Ezek a páratlan apró részletek,
ahogy elrendezésre kerültek színek,
minden nap másként formálódnak,
adnak pompát, árnyék-fény világnak.
Írta-Varga István- Barcs. 2017. 11.