Jó szavú pásztor, polgár, vacskoros jobbágy
génje keveredve bennem, ők odaát
már, az ismeretlenben tanyáznak, ott fenn, 
a múltjuk gomolyog fel a jelenemben,
élőnek fakanál, bögre, méregpohár,
az ő kenyerük manna, kútvizük nektár,
frissíti őket a kozmikus aludttej,
a Nap fejük felett fény-glóriát delel,
nagyokat alszanak csillagos kazalban,
testük elporladt, az álmuk hallhatatlan,
már fogytán a kedvem, hogy a létre költsek,
mélán bólogatnak felém a halk bölcsek,
ki rég halcsősz volt, most akár Poszeidon,
a vizeknek ura, törtzsuppos Pantheon
boltíve felettük, ostoros intéző
lenn a pokolban,  a főisten elnéző,
kékmadár fészkel egy kortalan fügefán,
magokat szór elé az egyik ükapám,
hogy kiegyengesse meggörbült teremet,
ha eltévedne egy szegény paraszt gyerek,
mit inna az árva, ha bezár a kocsma,
megölné a kasznár, ha széled a konda,
ha gyűlölet szúrja, mint éles csontszilánk,
és mindig visszahull, mert magas a palánk,
mikor éhínség, háború, világjárvány,
istenek ostora üldözöttek hátán,
mintha esze menne hadaknak, vezérnek,
provokál, fenyeget, mint házsártos részeg, 
a hites bibliám hetvenhét szép mese,
hozzájuk vezet el életem limese,
 a világban sebeként vérzőbb hézagok,
a résekhez nem lelek kötőanyagot,
gondolkodni nyelvükön tudok, szólhatok,
az utam mutatják, mint szelíd villámok,
az olajfa ligetem vad viharok rázzák,
őseim tartják az élet roggyant vázát,
már temettem őket, majd újra kiásom,
fáj a haragvásom, nincsen megnyugvásom,
akár szomj-teleken, áradt tavaszokon,
szemerkél könnyem a magyar Olimposzon.     

2022. 03. 16.