„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga”,
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Haldoklik rég az ősi líra –
baldachinja zuhanni kész,
kiásva várja már a sírja –
sorsa Vörösmarty-t idéz.

Körötte szellem-tanítványok –
az idő rabjai: lantos
mesterek, ajkuk szóvirágot
köt fonatba a szent hanthoz.

Jő a pap, hogy kenetet adjon,
csókra nyújtson csüngő stólát,
s hogy minden lanton húr pattanjon,
megálljanak csillagórák.

A seregnyi lánglelkű költő –
magyar szó holt kertészei -,
némaságukban is üvöltő
őrzők a strázsán – védeni

a haldokló dalt, körbefogják…
A pap keresztje lángra gyúl,
vad kígyóvá teszi a stólát –
malasztja sátánná fajul.

Lehullik hát a titok leple –
balladák, himnuszok, ódák:
mind áldozat! Örök kelepce
Bábel óta. Új helóták

igéi, jelzői, ragjai
egy piramisoknál is ősibb
nyelvnek. Rontás irigy papjai
írnak új szabályt és őrzik

a könyvtár kulcsait. S a népek
közömbösek – meghalt egy nyelv?
Csak vartyogás volt! Tiszta képlet:
az idő egy sóhajt lenyelt…

2017.04.04.  Csorba Tibor