Van egy hely, valahol a világegyetem peremén, ahol nem járnak órák, nem sürget senki, és a csendnek is van saját dallama. Én csak Csendországnak hívom. Egy apró, kékesfehér csillag ez, amelyet nem találni meg egyetlen csillagtérképen sem. Nem szerepel a NASA nyilvántartásában, nem lehet rá jegyet váltani, és még a Google sem tudja, merre keresse. - Én azonban itt lakom.
   Egy ideje ugyanis úgy döntöttem, hogy elegem van a földi forgatagból. Összepakoltam a lelkem megmaradt darabkáit, felültem egy hullócsillag hátára, és elköltöztem ide. Azóta reggelente a Tejútrendszer látványára ébredek, a szomszédom egy kissé mogorva üstökös, a kertemben pedig apró csillagporvirágok nyílnak.
   A napjaim csendesen teltek. Néha beszélgettem a Holddal, máskor megpróbáltam meggyőzni a Szaturnuszt, hogy azok a gyűrűk igazán jól mutatnának rajtam is. Viszont egy dolgot nagyon hiányoltam. A társaságot.
   Ezért egy szép napon gondoltam egy merészet. Ha már egyszer az ember lánya elköltözik egy másik égitestre, miért ne rendezhetne egy tisztességes Magyarerős összejövetelt? Elővettem a telefonomat, amely természetesen még a földi hálózatot használta, bár a térerőért időnként könyörögni kellett a Marsnak.
Elsőként Zsuzsának írtam.
   – Kedves Zsuzsa! Készülj! Meghívlak egy kis csillagközi összejövetelre. Helyszín: Csendország. Öltözet: kényelmes. Érkezés: ahogy a gravitáció engedi.
Alig telt el néhány perc, már hallottam is valami furcsa zörgést a kapu felől. Zsuzsa megérkezett. Illetve először csak egy hatalmas bőröndöt láttam, amely mögül időnként előbukkant egy-egy kéz, majd végre maga Zsuzsa is megjelent. Már messziről kiabálta:
   – HOZTAM MEGLEPETÉST!
   – Zsuzsa, az ég szerelmére, mit hoztál?
   – Majd meglátod! De előbb segíts, mert ez a bőrönd nehezebb, mint egy kisebb bolygó!
   Amikor kinyitotta, azt hittem, menten visszaköltözöm a Földre. Ott illatozott benne egy hatalmas fazék húsleves, olyan aranylóan, amilyet csak ő tud főzni. Mellette az isteni boros hús, hozzá a selymes krumplipüré, és persze az a fantasztikus savanyúság, amelynek receptjét valószínűleg még az univerzum titkos könyvtárában sem őrzik.
   – Zsuzsa, te egy komplett vendéglátóipari egységet hoztál magaddal!
   – Hát gondoltad, hogy éhen hagylak benneteket a világ végén?
Aztán előkerült egy apró üveg fügebor is. – Ezt neked hoztam!
   – Zsuzsa, tudod, hogy nekem ezt nem igazán lehetne…
   – Naaa, egy kortyot csak!
   Hát mit mondhattam volna? Egy kis pohárral koccintottam vele. A csillagok pedig mintha egyszerre hunyorítottak volna egyet. Úgy látszik, még az égiek is tudták, hogy különleges alkalom van ma. Alig pakoltunk el, máris újabb vendég érkezett.

Cirka.

   Nem jött üres kézzel. Hozta magával a kedvességét, a mosolyát, és annyi almás süteményt, hogy egy kisebb naprendszer is jóllakott volna belőle.
   – Hoztam egy kis édességet! – mondta szerényen.
   – Cirka, ha ez neked egy kis édesség, akkor nem szeretném látni, mit hozol, amikor komolyan veszed a sütést!
   A süteményeknek hamar híre ment. Még a szomszédos kisbolygóról is átszivárgott néhány kíváncsi csillagporlény, akik azóta is azt állítják, hogy életükben nem ettek ilyen finomat. Aztán a távolból hangos ujjongás hallatszott.
   – NAAAA! CSAK NEM GONDOLTÁTOK, HOGY EBBŐL A BULIBÓL ÉN KIMARADOK?! - Ariamta volt az.
   Már messziről integetett, és olyan lendülettel közeledett, hogy egy kisebb meteor is félrehúzódott az útjából.
   – Na, végre! – kiáltottam. – Már azt hittem, a galaxis másik felén ragadtál!
   – Engem még a fekete lyuk sem tudna visszatartani!
   A következő pillanatban halk kopogást hallottunk. Az ajtóban Bársony Robi állt. Belépés előtt gondosan megigazította az egyenruháját, ellenőrizte a gallérját, majd kihúzta magát.
   – Hölgyeim, engedelmükkel!
   – Robi! – nevettem. – Itt Csendországban nincs szolgálati rend, nincs eligazítás, és még a szabályzatot is kiküldtük szabadságra!
   – Értem. Akkor ma este szolgálaton kívül vagyok.
   – Pontosan! De azért a táncparketten kérem a fegyelmezett megjelenést!
   Ekkor valami egészen különös történt. A kapunál lévő apró csengő megszólalt. Nem erősen, csak finoman, mintha valaki egy ezüstkanállal megkocogtatta volna a csillagok szélét. Odakaptam a fejem. Szedát láttam a kapuban. Egy pillanatig csak álltam. Aztán ledobtam a cipőmet, és mezítláb rohantam végig a harmatos füvön. A talpam alatt apró fények gyúltak, mintha a csillagok is örülnének az érkezésének. Kitártam a kaput.
   – Hát te meg hogy kerülsz ide?!
   – Azt hitted, kihagyom?
   Megöleltük egymást. Olyan ölelés volt ez, amelyben nem kellett semmit megmagyarázni. Nem kellett hozzá külön mondat, sem bemutatkozás. Egyszerűen jó volt, hogy megérkezett. A telefonom ekkor csipogott egyet. Felső Tamás üzent.
„Várj meg a kapuban! Hamarosan érkezem.” - Elmosolyodtam.
   – Na, ezt nézzétek! Tamás is jön!
   – Hát őt már nem is vártuk! – szólt közbe valaki.
   – Én sem hittem, hogy ideér – mondtam. – De úgy látszik, ma este még a lehetetlen is szabadságot vett ki. - És valóban. Nem sokkal később a távolban megjelent egy fénylő alak. Ahogy közeledett, egyre tisztábban láttam. Tamás volt az.
   – Azt hitted, nem találok ide, ugye? – kérdezte mosolyogva.
   – Őszintén? Kicsit igen!
   – Akkor most már tudod, hogy Csendországba még a távolság sem akadály. - Megöleltük egymást, aztán csatlakoztunk a társasághoz.
   Ekkor hivatalosan is kezdetét vette a buli. Először persze megterítettem. Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy a húslevesnek külön asztal járjon, mert szerinte az nem egyszerűen étel, hanem egyfajta életfilozófia. Cirka süteményeit egy különleges, csillagporral díszített tálcára tettük, Ariamta pedig máris szervezte, hogy ki mit kóstoljon meg először. Robi felajánlotta, hogy ő felel a rendre.
   – Robi, itt nincs rend! – szóltam rá. – Ma este a káosz is meghívott vendég!
Tamás közben előállt egy különös ötlettel. – Mi lenne, ha meglátogatnánk a Holdat?
   – Vacsora után! – vágta rá Zsuzsa. – Előbb mindenki egyen!
   Így hát a Hold kénytelen volt várni. Később azonban valaki bekapcsolta a zenét. Nem tudom, ki volt az. Talán Ariamta, talán Tamás, vagy talán maga az univerzum gondolta úgy, hogy ideje egy kicsit megmozgatni ezt a társaságot. A hangszóróból felcsendült valami olyan dallam, amelytől még a csillagközi por is táncra perdült.
   Cirka először csak a lábával ütötte a ritmust, aztán már a kezével is tapsolt. Zsuzsa félretolta a bőröndjét, és kijelentette, hogy ha már ennyit utazott, akkor bizony táncolni is fog. Ariamta nem várt engedélyre, Robi pedig olyan elegánsan perdült egyet, hogy a Szaturnusz gyűrűi irigykedve kezdtek forogni. Szedával nevetve kapaszkodtunk egymásba. Tamás pedig egyszer csak azt kérdezte:
   – Zoéka, te mindig ilyen helyen rendezed a bulikat?
   – Csak akkor, ha a földi társaság nem fér el a szívemben!
   – Akkor jó nagy lehet ez a csillag!
   – Még csak most kezded látni!?
   És tényleg. Mert Csendország nem csupán egy csillag volt. Hanem egy olyan hely, ahol mindenki hozott magával valamit, amit nem lehetett bőröndbe csomagolni. Zsuzsa a gondoskodását, Cirka a kedvességét, Ariamta a vidámságát, Robi az eleganciáját, Szeda a megérkezés örömét, Tamás pedig azt a különös csodát, amit csak Ő tudott.
   Én pedig talán először hosszú idő után nem akartam semmit megmagyarázni. Nem akartam megfelelni. Nem akartam figyelni az időt. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mi következik holnap. Csak ott álltam közöttük, mezítláb, a csillagporos fűben, és nevettem. Aztán eszembe jutott valami.
   – Gyertek! Mutatok nektek valamit!
A kert végében állt egy hatalmas, fénylő kapu. Nem volt rajta kilincs, sem zár. Csak apró betűkkel egy mondat: „Ide mindenki beléphet, aki egy kicsit szeretne újra önmaga lenni.” A kapu mögött ott húzódott az egész világegyetem. Milliónyi csillag, galaxisok, színes ködök, távoli naprendszerek. A lábunk alatt a semmi, fölöttünk a végtelen.
   – Innen bárhová eljuthatunk – mondtam. – Akár a tejútrendszer legtávolabbi pontjára is.
   – Akkor induljunk! – kiáltotta Ariamta.
   És elindultunk. Először átrepültünk a Szaturnusz gyűrűi között. Robi megpróbált egyenruhában kapaszkodni az egyik jégdarabba, de Zsuzsa szerint ez nem volt méltó egy rendes vendéghez. Cirka közben almás süteményt osztogatott, mert szerinte az utazás alatt is szükség van egy kis energiára.
   A Holdon megálltunk egy fényképre. Aztán meglátogattuk a Vénuszt, ahol olyan meleg volt, hogy Zsuzsa kijelentette: ide legközelebb csak hűtőtáskával jön. A Mars egyik kráterében pedig találtunk egy régi, elhagyott írógépet.
   – Nézzétek! – kiáltottam. – Ez pont olyan, mint amivel a Magyarerőn születnek a történetek!
   Leültünk köré. Mindenki írt rá egy-egy mondatot. Zsuzsa természetesen a húslevesről. Cirka az almás süteményről. Ariamta arról, hogy soha nem szabad kihagyni egy jó bulit. Robi a tisztességről. Szeda a találkozás öröméről. Tamás pedig arról, hogy néha a legnagyobb távolságokat nem kilométerekben mérjük. Én sokáig néztem a papírt.
Aztán leírtam: „Van egy hely a világegyetemben, ahol nem kell keresnünk egymást, mert egyszerűen csak megérkezünk.” Amikor visszatértünk Csendországba, már hajnalodott. A csillagok lassan elhalványultak, de a kertben még mindig szólt a zene. Zsuzsa éppen a maradék ételt csomagolta vissza a bőröndjébe.
   – Na, Zoéka, legközelebb te jössz hozzánk! – jelentette ki.
   – Rendben, de akkor én hozom a csillagport!
   – Csak ne szórd a húslevesbe! – szólt közbe Tamás.
   Ezen aztán mindenki úgy nevetett, hogy még a szomszédos galaxisban is megremegett egy kisebb bolygó. A búcsú nehéz volt. Nem azért, mert nem akartak hazamenni, hanem mert valahogy mindannyian éreztük, hogy ez az este több volt egy egyszerű találkozásnál. A kapunál még egyszer megöleltem mindenkit.
   Zsuzsa bőröndje utoljára gördült ki a kertből, Cirka még visszafordult egy mosollyal, Ariamta integetett, Robi katonásan tisztelgett, Szeda még egy pillanatra visszalépett, Tamás pedig csak annyit mondott:
   – Ugye tudod, hogy még jövünk?
   – Tudom – feleltem. – Csendország kapuja mindig nyitva áll előttetek.
   Aztán egyedül maradtam. A kertben még ott voltak a nevetés nyomai, az asztalon egy elfelejtett pohár, a fűben néhány szétszóródott csillagporvirág. A levegőben pedig ott lebegett valami megfoghatatlan, valami, amit nem lehetett hazavinni, de elfelejteni sem. Leültem a terasz lépcsőjére, felnéztem az égre, és arra gondoltam, milyen különös ez az egész.
   A Földön az emberek sokszor azt hiszik, hogy az univerzum végtelensége választja el őket egymástól. Pedig néha csak egyetlen meghívás kell, egy nyitott kapu, egy fazék húsleves, néhány almás sütemény, egy üveg fügebor és egy maréknyi ember, akik hajlandóak elhinni, hogy a csodákhoz nem mindig kell különleges alkalom. Néha elég egy közös történet. És ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy miért költöztem el a Földről, csak ennyit mondanék: Mert szükségem volt egy helyre, ahol a világ nem követel tőlem semmit.
   De most már tudom, hogy nem kell mindig egyedül lennem a csillagaim között. Mert a magyarerő megtalálta Csendországot. És ha egyszer újra megszólal a kapu apró csengője, én már tudni fogom, hogy kezdődhet a következő csillagközi kaland.