/elbeszélő költemény/

Szép diófa nőtt a kertemben,
Áthajlott az ága a szomszéd kertjébe,
Lombja hűs árnyat adott,
Ősszel diót, s levele hullott.

A szomszéd örült a fának,
A vadgalamb búgásának,
A pacsirta dalának,
A rigófészek csodájának.

„Ne vágjuk ki a fát!”
„Gyönyörű a lombja”- mondta,
Szobámba a hűs árnyat adja,
Rigó füttyöt boldogan hallgatja.

Egy szép reggelen nem nyílt az ablak,
Nem örült a szomszéd a madárdalnak,
Sem az árnyékban úszó szobának,
A nagyra nőtt, lombos diófának.

Új szomszédok jöttek, fejszével kezükben,
Pusztuljon a diófa, más kertjében,
Nyögve zuhant a fa, élettelen testtel,
Nem fütyül itt a rigó, madárdal sem kell!

Én pedig csak állok, siratom a fámat,
Mondok neki halkan egy Isten hozzádot,
Nem értem, miért kellett kivágni,
Nem bántott senkit, termést adott nekik.

Egy új tavasz reggelén, látom diófámat,
Megcsonkított törzs hozza az új ágat,
Életet kéri, talán megkegyelmeznek neki?
Új hajtások látván, szívem örvendezteti.

Újra búg a gerle, a nyarat dicsérve,
S, ha eljön az ősz lehull a levele,
Erős gyökér kapaszkodik jó magyar földbe,
Talán az új szomszédnak megesik rajta a szíve?

2019.08.04.Mosonmagyaróvár.