A Keleti-Kárpátok közepén,
Nagy sziklahegyek koszorújában,
Tarkő hűvös és lankás rejtekén
Élt három tündér a kastélyában.

Tarkő volt a tündérasszony neve,
Aranypalotában, ahol lakott,
Hiányt nem érzett, megvolt mindene,
Mit szeme-szája kívánt, megkapott.

Volt két bájos növendékleánya,
Maros és Olt, mindkettő ragyogott,
Fényüket vette anyjuk magánya,
Ki naphosszakat csak sóhajtozott.

Sóhaja messze felszállt az égbe,
Szeméből a könny patakokban hullt,
Messze révedt, reménytelenségbe,
Karja ernyedten mélybe aláhullt.

Szomorúságának egy forrása
Két lányának perlekedése volt,
Kettejük folytonos háborgása
Békét és nyugalmat is lerombolt.

Maros volt az idősebbik leány,
Csendesebb és lágyabb a húgánál,
De bántotta erősen, ha netán
A tüzes Olt győzött egy vitánál.

De nem is ez volt, mi emésztette,
Nagyobb volt szíve szomorúsága,
Hisz férje urát számkivetette
A tündérek hatalmas királya.

Sok-sok évvel azelőtt a férje,
Hogy szembeszállt a tündérkirállyal,
Büntetésül azt kellett, megérje,
Nem találkozhat már családjával.

"Tenger legyen hát a birodalmad,
Asszonyodé legyen a szárazföld!
Eredj, vissza se térj, élj csak magad,
Míg víz a víz, és amíg föld a föld."

A száműzött tündér, Tarkő ura,
A Fekete-tengerhez vetődött,
Hol, bár szép volt flóra és fauna,
a bánat magánnyal kergetőzött.

Hiába várta és kért kegyelmet,
A tündérkirály hajthatatlan volt,
Szétrombolva családot, szerelmet
Rájuk zúdított haragot, "pokolt".

Teltek-múltak napok, hosszú évek,
Tarkő asszonya bánattól sorvadt.
Kérdték lányai, aggódva néztek,
Keservüktől még a nap is borzadt.

"Két nagy bánat nehezíti szívem,
Egyik a ti állandó vitátok,
Másiknak oka király kőszíve,
Mert eltiltotta tőlem apátok.

Ezért láttok mindig talpig gyászban,
Siratom az elmúlt szép éveket,
S maradok a fekete ruhában,
Míg érzem, hallom szívverésemet."

"Hol van apánk?" - Kérdezték lelkesen
A lányok, Maros és Olt egy napon.
"Messze, hol a nap kél fel keleten...
De én őt már többé nem láthatom."

"De nekünk lehet!" - mondták a lányok,
"Apánkhoz elmenni lenne kedvünk 
Ránk nem vonatkozik ez az átok,
Ha segítesz, akkor útra kelünk!"

Hiszen, ha ti egyetértenétek
És nem lenne a vita örökös ,
És ha egymást meg nem sértenétek
Apátokhoz út nem lenne rögös.

Folyóvízzé változtatlak gyorsan,
Erőtök így sokszorossá válhat,
Áttörtök majd sziklát, erdőt sorban
És utatokba semmi sem állhat.

Legyetek akkor hát türelemmel,
Amíg hozom a varázsvesszőmet,
S útnak indíthatom becsülettel
A két szilaj és vad hercegnőmet.

De míg Tarkő a vesszőért szaladt
Oltnak eszébe jutott valami
És mérgesen azonnal kifakadt...
"Kinek a nevén fogunk utazni?"

"Kiével? Hát az enyémmel!" - így szólt
Maros - "Hisz én vagyok az idősebb!"
"Ez igaz!" - morogta mérgesen Olt,
"De én vagyok, tudod, a serényebb!"

"Előtted járnék és utat törnék,
Te meg folynál csak utánam csendben.
Neveddel utazni... nem szeretnék,
Rövid úttal célt érhetek rendben.

Nem bánom, hogyha ezer szikla és
Akadály állja hosszú utamat
Áttörök rajtuk, nem lesz vergődés
És elsőnek ölelem apámat."

"Csak eredj!" - mondta Maros mérgesen
"Én kerülő utakon indulok,
De így bizton apámhoz érkezem,
Nem lesznek sziklák, sem akadályok."

Ekkor lépett be anyjuk, a tündér
Ki nem hallotta a perlekedést.
"Utatokon át áldásom kísér,
Teljesítsétek hát e küldetést!".

Kérte lányait, fejét csóválva,
"Menjetek, vár rátok a messzeség!"
S ők csörgedező patakká válva
Indultak el, de ketten kétfelé.

"Ó, jaj nekem! Hát nem együtt mentek?
Erőtök így szétforgácsolódhat!
Gyertek vissza, kérlek, gyertek, gyertek!"
... S szavát elnyelte zúgó áradat.

Olt tüzesen tört, rohant előre
Míg Maros csendesen, más irányba
Olt sziklát zúzva tört hegytetőre,
Biztosan haladt kifulladásba...

A veres-toronyi szoros mellett,
Ahová éppen csak befolydogált,
A kimerültségtől csak szédelgett,
Kit a szél ide-oda hajigált.

Fáradtan lépkedett egyet-egyet,
És búsan sóhajtozott magában,
"Érzem s látom szomorú végemet,
Miért nem bíztam anyám szavában?"

"Itt pusztulok el, árván, magamban
Nincs senki, ki segíteni tudna,
Nincs senki,ki könyörülne rajtam,
Ó, Uram... ha nővérem befutna..."

És láss csodát! Hirtelen morajlás
Törte meg a vészes, néma csendet.
Lassú, méltóságteljes robajlás
Hűs habjaiból hívószó csengett:

"Gyere, gyere tarts velünk!" - szólt Maros,
A vén Duna magába fogadott,
Utunk együtt, meglásd, csodálatos...
Hangja nyugtató volt, simogatott..

És a vén Duna ebben a percben
Hátára kapta a fáradt Oltot,
Aki bezzeg, most nagy szeretetben
Ölelte Marost, s kért bocsánatot.

S a Duna már repítette őket
Messze, le a Fekete-tengerhez,
Egymást fogva szeltek át mezőket,
Már alig jutottak lélegzethez.

Egyszerre csak ott állhattak végre
A Fekete-tenger partjainál
S boldogan kacagtak fel az égre,
Mert apjuk ott állt a torkolatnál.

Ott, hol a Duna beléje szakadt,
Ott állt és várta két szép gyermekét,
Akikből a könnyzápor felfakadt,
Amint érezték tenger ütemét.

Ölelték apjukat, és mosolygott 
A lelkük, vágyaik teljesültek,
De többet már egyik sem szólhatott,
A tenger habjaiba merültek.

2015. december - 2016. január