Dal csordul az öreg zongorán,
lelkem dalol, mint szellő a fán,
dalra fakassza, vénülő szívemet,
szememből ereget, fájó könnyeket.

Lány gyönyörű ujjai, végig futnak,
az elefántcsont színű klaviatúrán,
míg a hurok rezgése, betölti a teret,
csodálom és ott álok, mereven némán,
szinte magával ragad, a zenei szeretet,
mellőle elszakadni, sehogy sem tudok,
csak hagyom, hogy ivódjanak belém,
mind mélyebbre, ezek a dallamok.

Miközben játszik, énekel a lány,
a feketére politúrozott zongorán,
csodálatos hangja, átszövi a teret,
dalszövegével üzeni, valakit szeret.

„Kitől ezt a csokor rózsát kaptam,
szívemet örökre, neki oda adtam,
mert szívem, nem megy vándor útra,
te szíveddel, kötöttem most gúzsba,
örök hűség mit fogadtam most neked,
zárt medálban hordom fényképedet,
ha távol leszel sűrűn meg is nézem,
egy gyűrűt adtam, jelképezzen engem.”

Majd csend lesz, vége a játéknak,
szemem nyitom, vége az álomnak,
még sokáig, álmodnám az álmot,
hogy sose hozná vissza, a valóságot.

Írta-Varga István-Barcs-2016.02.14.