Még sok mindent nem mondtam el néked.
     A reggelek örömét, az együtt töltött
     percek lázításáról sem mondtam még sokat.
     Amikor, csak órákra választ el a rohanás,
     távolságod fájdalmát érzem -
     nélküled a csendesség magánya borít be,
     akkor tudom mit jelentesz a jelenbe!
     Ugye, nem mondtam még el
     a bőkezű nappalok ajándékát,
     a bennünk kicsendülő Életet!
     
     Nem mondtam  még el, hogy, amikor a hajnalok, 
     vagy a naplementék tüzében
     nem látlak, hiányzik szőke hajad hulláma is -
     nélküled elveszik az ébredés, vagy a 
     nyugvó nap tűz-piros varázsa...
     Nem mondtam még el, hogy
     két gondolat közt milyennek fest
     a délutáni pír, nem mondtam még el,
     milyennek láttalak tegnap,
     milyennek ma, s azt sem,
     - talán - milyennek majd holnap.

     Ugye, nem mondtam még el azt sem,
     hogy a naplementémből hiányzik mosolyod,
     hiányzol napomból, ha nem látlak, 
     az életemből, bár már elmondtam
     kis szavak nagy súlyával, hogy
     szeretlek, azt, ami úgy fonódik ránk,
     mint testre test, ha szeret,
     mint szóra az értelem.

     Még nem mondtam el senkinek égszín kék
     szemed mosolyát, kacagásod derűjét.
     Üzenetekkel, még nem mondtam el, 
     se cifrán, sem egyszerűen,
     amit elmondhattam volna, azt, 
     hogy megfoghatatlan idő kísér mindent:
     életet, szerelmet, mindent, ami értékes,
     és múló, és most olyan nehéz mondanom,
     hogy sok mindent nem mondtunk még el
     egymásnak az életemről, az életedről,
     bizony sok mindent...

     Salgótarján, 2015.